Alig virrad fel a reggel, kiskakasunk
máris felkelt. Felröppent egy magas fára, onnan
aztán kiabálta:
Én
vagyok a kiskakaska, szebb vagyok mint a
napocska, hangom éles, tollam fényes, a
járásom igen kényes!
Összeszaladt
tyúk és jérce, mindegyik a kakast nézte. Csodálkoztak,
sóhajtoztak, szebb tollruhát óhajtottak.
De
egy csirke felnevetett, hogy a kakas csak
hencegett, mert bizony a hangja rekedt, tolla
csapzott, sarka repedt.
A
járása? Inkább csámpás, úgy imbolyog, mint egy
lámpás! Még hogy kényes, még hogy fényes, kicsi
is még, nem legényes.
Néz
a kakas jobbra, balra, merre fusson, erre, arra? De
egy kotló útját állja, hangos szóval magyarázza:
Kakas
fiam ne szaladj el, ami történt vállalni kel. Igaz
világszépe nem vagy, de azért még köztünk
maradj.
Növekedjél,
cseperedjél, de soha ne dicsekedjél. Szépségednél
majd többet ér, ha okos leszel és szerény.
Azóta
is minden reggel, szól a kakas, mikor felkel, de
a lecke mégis hatott, nem dicsér mást, csak a
napot.
|